A novemberi hónapunk is elég eseménydúsra sikerült, a legelsőtől a legutolsó napjáig.

Török barátaink november első napján érkeztek vissza Romániába, Kolozsvárra. S ha már ők úgyis ott vannak gondoltuk, hogy ott találkozunk velük és kicsit felfedezzük Kolozsvárt is. Én még sosem jártam ott azelőtt. Kellemest a hasznossal összekötve megkértek bennünket, Zsuzsit és engem, hogy vegyünk részt a MIT (Magyar Ifjúsági Tanács) által szervezett Adj király, katonát! vetélkedőn. Így egy pénteki napon elindultunk Nagyenyedre, ahol szombaton a verseny zajlott. Ahogy láttam a gyermekek is nagyon élvezték, és nem különben mi is. Alapvetően is kíváncsi voltam, hogy mi lesz ott, mivel azt megelőzően a verseny munkafüzeteit is segítettünk csomagolni és nagy meserajongó is vagyok. És persze itt is egy jó csomó új emberrel megismerkedhettünk. Még mindig meglep, hogy mindenki milyen közvetlen és barátságos velünk. De kívánom, hogy érjen még sok ilyen meglepetés az év során és az életben.

A hétvégénk még egyáltalán nem ért véget, szombat este értünk Kolozsvárra és belevetettük magunkat az éjszakai életbe is. Nagyon jól éreztük magunkat, és hát milyen az élet, egyetlen egy ismerősöm él Kolozsváron, aki persze pont otthon volt, és pont ott bulizott, ahova mi is mentünk! Vasárnap kicsit szétnéztünk a városban, sétáltunk a parkban, megnéztük a belvárost és vettünk barátságkarkötőt. Amennyire elfáradtam a hétvége alatt, pont úgy fel is töltődtem tőle. (Máskülönben most is pont ezt érzem, amikor ezeket a sorokat írom a hargitai kirándulásunk után, de erről majd később.)  Ennél jobban nem is kezdődhetett volna a hónap, és egy biztos, Kolozsvárból ennyi nem volt elég.

Immár teljes létszámban tehát folytattuk a munkánkat. A hónapban megtanultuk az időjárást, testünk részeit, érzéseinket és a hideg beköszöntével aktuálisnak láttuk a téli ruházat ismeretét is. Egészen jól kialakult már az a metódus, ahogy a legjobban le tudjuk kötni a gyermekek figyelmét és át tudjuk adni, amit szeretnénk. Rengeteg dalocskát tanultunk mostanában, és mivel egy héten 8-9 csoportban is ugyanazt a foglalkozást tartjuk, alaposan beleégtek a gondolatainkba és lassan már-már bárhol és bármikor eszünkbe jutnak ezek és akarat nélkül is énekeljük. Na de így, hogy a rendszerünk is kialakult, nagyon pozitív visszajelzéseket kaptunk az óvónéniktől, ami melengeti a szívünket és még több erőt ad a folytatáshoz. Persze ezt az ő segítségük és javaslataiknak köszönhetjük, de örülök, hogy megtanuljuk mi is a leckét.

Emellett volt egy-két olyan nap a hónapban számomra, amikor úgy éreztem, hogy kész, nem tudom mi lesz, hogy lesz, de nem kapjuk a közös hangot, és fel is mérgesítettem magam. Persze nem vesztünk össze, de érzetem egy kicsi feszültséget a levegőben, amit lehet a bennem bujkáló betegség miatt éreztem csak – sajnos sikerült megfáznom, így egy pár napot ki is kellett hagynom a tanításból, szerencsére nagyon kedves doktornőt kaptuk orvosunknak, úgyhogy nem volt nagy gond és kedves lakótásaim is úgy törődtek velem, mintha három anyukám lenne egyszerre.  – De lehet, hogy már pont ideje is volt. Nem lehet minden döccenésmentes. Olyan ez, mint a friss szerelemmel, le kell hulljon a rózsaszín köd, hogy lásd a valóst. Ami szerencsénkre lehet, hogy még szebb és jobb is, mint gondoltuk.

A napközik mellett el kezdünk járni, a Gimibe is angolórára, hogy beszélgessünk a diákokkal, szerencsére nagyon nyitottak felénk, rengeteg kérdésük van és bátran hozzászolnak bármihez.

A fiataloknak indított angol társalgási klubot folytatjuk és minden alkalommal új emberek is csatlakoznak hozzánk, jó látni, hogy ennyi érdeklődő van. Ez a legjobb visszajelzés, amit kaphatunk. Ha kedvet kaptok csatlakozzatok hozzánk ti is, csütörtökönként 18.30-tól az UFF irodában, Székelyudvarhelyen.

Ezek mellett pedig több az UFF által szervezett esemény részesei is lehettünk. Ilyen volt a Peron Music Tehetségkutató Fesztivál, amit az Ifjúsági házban szerveztek meg. Az önkéntes zsűri tagjaként nem volt egyszerű dolgunk, mivel nagyon színvonalas produkciókat láthattunk a színpadon, jól szórakoztunk és úgy eltelt a nap, hogy észre sem vettük.

A városi gólyabálon is részt vettünk. Azt a megtisztelő feladatot kaptam a szervezőktől, hogy tagja lehettem a zsűrinek. Nagyon élveztem, nagyon ügyesek voltak és nagyon komolyan vették a feladatukat a gólyapárok. Lenyűgöző, hogy mennyire várják és értékelik itt a gólyabált a fiatalok. Szinte hihetetlen, hogy minden diák számára ez ekkora esemény, de jó, hogy van, ami összetartja őket.

A harmadik nagy UFF-os eseményünk a Madarasi Hargitára szervezett kirándulás volt. Na még ott sem voltam azelőtt. Nagyon szép hely. Habár síelni még nem tudtunk, kirándultunk egyet a csúcsra, és mivel ez a hónap a zsűrizés hónapja volt, nem maradhatott el itt sem, hiszen a hétvége folyamán a diákoknak csoportversenyen is teljesíteniük kellett. Jók ezek a kirándulások nekünk is, minden alkalommal egyre közelebb kerülünk egymáshoz és másokhoz. Jó érzés volt különben, hogy ilyen sok diák is tudja a nevemet és úgy aggódtak, hogy nem fázok-e.

November 30-án töltötte Esra a születésnapját. Gökhan készített neki tortát, amire nem hiába nagyon büszke is. A mi ajándékunknak is nagyon örült, egy fénykép/emlékalbumot készítettünk neki Zsuzsival, kicsit meg is irigyeltem, olyan vagány lett.

Ja igen és ki ne felejtsem, egy egész napra sztárok lehettünk itt Udvarhelyen. Reggel a Príma rádióba mentünk beszélgetni Zsuzsival. Őszintén rég éreztem magam ennyire zavarba, mint ezelőtt a beszélgetés előtt, sosem voltam még rádió studióban, főleg nem úgy, hogy beszélnem is kelljen. De a riporter nagyon rutinosan vezetett bennünket és a végére már szinte élveztük is a helyzetet. Délben egy sajtótájékoztatót tartottunk, ami nem is kell mondjam, szintén teljesen ismeretlen terep volt számunkra. De egészen jól vettük az akadályt. Valamint a most megjelent Sulisokk magazinban írtunk egy cikket Zsuzsival, az EVS-ről és a tevékenységünkről, Esra és Gökhan pedig az angol klubról.

A sok szervezett program mellett jutott időnk egyénileg is elmenni kirándulni. Ezúttal az Egyes-követ vettük célba. Útitársunk és kalauzunk Zsombor volt, akit még Bukarestből hazafelé jövet ismertünk meg a vonaton, ő volt az, aki segített nekünk akkor sikeresen hazaérni. Igazán nagy kihívást jelentett számunkra a kő megmászása. Nekem biztosan. Először nem is akartam felmenni, de nagyon örülök, hogy megtettem és jó volt, ahogy támogattuk egymást. Minden félelmet le lehet győzni csak akarni kell, így én és a tériszonyom megmásztuk az Egyes-követ.

Élményteli hónap után izgatottam várom a következő vajon mit hoz.