A tavasszal nem csak a tavaszi fáradtság érkezett meg szerencsére, hanem a jókedvünk is. Visszatért a lelkesedésünk, ami a kirándulásokat és a szórakozásokat illeti, persze a munkakedvünk is új lendületet kapott.

A március nem is kezdődött mással, mint márciuskával. Ez egy olyan néphagyomány, amit én még nem ismertem Esra viszont igen. Ez meglepő tekintve, hogy eddig csak ők találkoztak új tradíciókkal. Tehát megvettük egymásnak a karkötőket, s vártuk, hogy az első gólyamadár megérkezzen vagy megpillantsuk az év első virágát, hogy kívánságunk teljesülhessen. Így a március lejártával szerencsére mondhatom, hogy minden jól alakul, persze okos ember olyat kíván, ami reális.

Ami a munkát illeti, feladatunk változatlan volt. Kicsinek nem mondható társasjátékunkkal még több iskolát látogattunk meg. Nem mondom, hogy a 40. játék után ugyanolyan lelkesedés fog el bennünket, amikor el kell magyaráznunk a játékszabályokat, de valahogy ez mégis jó tanulás arra, hogy milyen is az élet. Minden munkában vannak olyan részek, ami változatlanok, az pedig már csak rajtad múlik, hogy hogyan éled meg ezeket, de a gyermekek és a tanárok mindig újak, mindig tanulunk új reakciókat, tőlük és magunktól is. Ők lelkesek, nagyon, mondhatni mindegyszálig. Hálásak lehetünk nekik, ők a mi segítségeink. Persze az is új lendületet adott a dolognak, hogy lehetőséget kaptunk egy asztali verzió elkészítésére, de erről majd többet, amikor kész lesz.

Tavasszal nem csak a mi életünk, de az egyesületé és a városé is jobban beindult. Nem is csoda, egy kis napsütéstől mindenki új erőre kap, főleg ilyen hideg tél után. Például itt az a nemes nap, ami a nőket tiszteli, őszintén rég kaptam már ennyi virágot és csokit nőnapra. Nem egy nagy dolog tudom, de valahogy jó volt nőnek érezni magad ezen a napon, és nagyon jó volt látni, hogy az utcán mindenki virággal sétál, a férfiak, akik épp meglepni készülnek valakit és a nők, akik már megkapták a maguk ajándékát. Persze ez egy csomó kérdést és beszélgetési témát felvetett közöttünk is, szegény férfiak, hogy nekik nincs ilyen napjuk, de ez talán nem idetartozik… A lényeg, hogy arra is jók ezek a különleges napok, hogy az ember kicsit elgondolkozzon. Zsuzsival pedig olyan szerencsében is volt részünk, hogy segíthettünk a Nőnapi Konferencián. Bele-bele pillantottunk egy-egy előadásba, a sikeres nők példája pedig mindenkit arra késztethet és bíztathat, hogy igenis kell bátran csinálni a dolgaidat. Igenis lehetsz sikeres az élet minden terén, nem csak üzleti szférában, anyaként, feleségként, leányként, barátként egyaránt, egyidőben.

Ami a sikereket illeti, elmentünk a Marosvásárhelyen megrendezett Dinamit! – Sikerkonferenciára is. Rengeteg különböző területről érkező ember mutatta be saját sikerét. Sokat ugyan nem ültünk ott, török barátaink kevésbé értették miről is beszélgetnek a színpadon, de mindenesetre nagy élmény volt, nagyon szép hely az a Kultúrpalota. Érdekes dolog ez, hogy már többször megfordultam Vásárhelyen és még ott nem jártam, és még hány hellyel van ez így. Túl sok minden van a világon, nagyon kevés ez az egy élet mindent felfedezni, de ha már ott voltunk egy mozira is betértünk. A film nagyon jó volt, de ami érdekesebb volt az maga a jegyvásárlás. Mi próbáltuk mind angolul kérni a jegyeket, s a lány a pénztárban pedig kérte a segítséget románul a másiktól, aztán a végére csak kikerekedett, hogy magyar volt a lány, hát mindenképp megkönnyítette volna a dolgunkat, ha tudjuk előre.

Kimentünk a március 15-ei ünnepségre is egy kicsit, Esra és Gökhan is olyan büszkén viselték a kokárdát, öröm volt nézni. Nagy szerencsénk van, hogy ennyire érdeklődnek minden iránt, ami itt zajlik legyen az egy nemzeti étel, ital vagy ünnep. Mindenre nyitottak és mindenre kíváncsiak.

Mi mindent hozhat még a tavasz… Nekem például vendégeket. Olga barátnőm, az egyetemről, Magyarországról, és a barátom Belgiumból is meglátogattak, ráadásul fedésben. Nagy élet lett kicsiny lakásunkban. Szinte delíriumban voltunk, mikor kihez szóljunk, s hogy kerülgessük egymást a konyhában, de már ideje volt megint kicsit szocializálódni, ami azt illeti.

Haza is utaztam egyszer, édesanyámat felköszönteni, de meglepetés voltam. Nem szóltam, hogy megyek haza, hát talán nem is kell mondanom, hogy örültek nekem.

A program részeként lehetőségünk és kötelességünk volt résztvenni egy kiértékelő tréningen. Ez az úgy nevezett Midterm Evaluation azt a célt szolgálja, hogy kicsit átgondoljuk, mi történt velünk eddig és hogyan lesz ezután. Mi az, ami a projekt során változásra szorul, és mi történik majd a projekt után. Én nagyon örültem, hogy kicsit ilyenekről szóesik. Amikor csak zajlik az élet, akkor az ember megéli a pillanatokat, és ez rendben is van így, de néha szükség van arra az időre is, amikor megállsz egy pillanatra és végignézed mi is történik veled és körülötted. Mind a hárman külön csoportba kerültünk a tréningen, de én örültem neki, így még jobban érzed a késztetést, hogy nyiss mások felé. Rengeteg új emberrel (és egy pár régi ismerőssel is) találkoztunk, új barátságok születhettek ismét. Rengeteg ember, megannyi különböző nézőpont és történet. Megint beigazolódott, hogy mennyire szerencsések is vagyunk az UFF-fal és egyáltalán a helyünkkel és helyzetünkkel. Szinte senki nem akarta elhinni, hogy nekünk tényleg semmi nincs, amin változtatnánk. Na igen, el ne felejtsem mondani, hogy én voltam a legjobb helyzetben, ami a tréning csoportot illeti. Persze a többiek is jó trénereket kaptak, mindenkinek megvan a maga módszere, de akivel én lehettem, őt mindannyian szeretjük, úgyis hogy nem igazán ismerjük. Különleges személyiség, különleges módszerekkel, de erről olvashattok majd a következő Sulisokkban. A tréning Pojána-Brassón volt. Ha már jártál akkor akkor nem kell elmondanom, milyen szép ott is. Három nap alatt pedig három évszakot élhettünk meg ott, de mindnek megvolt a maga szépsége. Az eredi sétának a tavaszi napsütésben vagy a hógolyócsatának a szitáló hóesésben.

Mint mondtam kicsit az élet visszatért közénk, így például elmentünk a tréning után megnézni a Peleş kastélyt, sokan dícsérték, de tényleg megérte. Szovátára is eljutottunk végre, nagyon szép időnk volt, jó volt a természetben lenni megint. Mikor barátnőm itt volt, természetesen megnéztük a várost és Segesvárt. Ha jönnek látogatók mind ugyanazokat a köröket kell járni, hogy lássanak mindent, ami fontos, de mint mondtam, mindig van valami amit nem fedeztél fel egy adott helyen. Ami még a kirándulásokat illetően érdekes, hogy már-már jobban ismerem és többet láttam Romániából, vagy legalábbis Erdélyből, mint Magyarországból. Érdekes és lehet kicsit szomorú is ez a része az emberi természetnek, hogy ami elérhető és evidens, az kevésbé izgalmas, és mind mondhatjuk, hogy lesz még időnk rá és, hogy majd legközelebb, de mi van, ha nem lesz legközelebb? Nincs jobb idő és alkalom, mint a most és az itt.

Sajnálatos veszteség is történt velünk a hónapban. Zsuzsi elköltözött tőlünk, itt hagyta a projektet, de nagyon bátor lépésre szánta el magát ismét. Mind reméljük, hogy sikerülni fog minden az életben neki, amit szeretne, s úgy ahogy szeretné. Minden kicsit más lesz nélküle, hiányozni fog kicsi családunkból.

Az újévet pont olyan örömmel kezdtük, mint ahogy az óévet befejeztük. Az év ezen időszaka mindenkinek azzal kezdődik, hogy számot vet az előző évről és nagy reményekkel tervezi az elkövetkezőt.

Nincs amiért tagadni, hogy nekem is ilyenképpen telt, de talán nem is baj. Nagy változás volt 2018-ban, hogy befejeztem az egyetemet és ideköltöztem egy évre, Udvarhelyre, szinte hihetetlen, hogy már a fele le is járt a projektnek, nagyon gyorsan telik az idő. Lassan menni kell haza, vagy valahova máshova, de persze az embernek mindig vannak tervei, kell is, hogy legyenek. Ahhoz még túl messze érzem a végét, hogy bármit is véglegesítsek, arról nem beszélve, hogy nem is szeretnénk, hogy vége legyen. Na de végtére is csak egy dologban bízok erre az évre, hogy pont olyan jól és eseménydúsan teljen, mint az előző. Ragadjatok meg és használjatok ki ti is minden alkalmat, hogy felfedezhessetek új dolgokat, megismerhessetek új embereket és nem utolsó sorban magatokat is.

A január első fele tehát pihenéssel telt számunkra, amiután újult erővel tudtunk belevágni az idei programunkba. Nem tagadom, lehet, hogy kicsit többet is pihentünk, mint szükséges lett volna, így kicsit nehézkesebben is ment a munkára való visszaállás.

Hogy hogyan töltöttük az elmúlt két hónapot?!

Ahogy korábban írtam, már decemberben elkezdtünk dolgozni valamin, valami egészen máson, mint amivel eddig valaha is foglalkoztunk, és tá-dá-dá ezt lett az eredménye!

Készítettünk egy társasjátékot (igen MI), ami a környezetünk megóvásáról, a jövőnk megmentéséről szól: Savethefuture. Természetesen angolul és persze nem csak gyerekeknek, a játék készítésének egész folyamatát élveztem, a mezők felfestésétől, a szabályok kitalálásán át a kártyák megtervezéséig és elkészítéséig. A játékkal főleg általános iskola 5-8.-os osztályai számára készültünk, de már játszottuk középiskolásokkal is.

3 iskola – 23 osztály – 8 tanár – közel 600 diák

Eddig 3 iskola – az Orbán Balázs Általános Iskola, a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Gimnázium és a Benedek Elek Pedagógiai Líceum – 23 osztályába látogattunk el. Mondhatni töretlen sikerrel, abszolút pozitív csalódás volt, hogy a gyerekek milyen sok mindent tudnak angolul és mennyire jól tájékozottak. A tanárok lelkesedéséről nem is beszélve, szerencsénk van most is, ami a pedagógusokat illeti, hiszen nagyon segítőkészek velünk, és hálásak a mi segítségünkért is. Igazából két dolgon tudom én mérni, hogy vajon mennyire sikerült jól a társas, egyik az, hogy a gyerekek mennyire élvezik, a másik pedig, hogy a tanárok mind szeretnének minket újra és újra, más osztályokba is meghívni, azt hiszem ennél nagyobb dicséret nem is kell.

Persze ennek is megvannak a maga nehézségei, és azt sem szeretném mondani, hogy egy pillanatra sem untuk meg játszani. Minden osztály más, minden kör egy újabb kihívás és élmény, a figyelem megtartása, a fegyelmezés és a kommunikáció persze sokkal egyszerűbb, mint a napközikben volt (azért meg kell valljam kicsit néha hiányoznak a kicsi gyerekek őszinte reakciói.), de nagyon jó ilyen tapasztalatokat is szerezni. Most aztán tényleg bepillantást nyerünk a gyermeki fejlődés minden szakaszába, az egészen kicsi gyermektől a már-már szinte felnőtt tinédzserig.

Az iskolai foglalkozásokon kívül természetesen idén is folytattuk az angol klubot, amin látszanak kicsit a vakáció okozta sebek, de szerencsére a most látogatott iskolákból is több érdeklődő van. A klub minden csütörtökön az UFF irodában 18.30-tól várja lelkes tagjait.

Az egyéb tevékenységek ideje majd lassan-lassan, a tavasszal jön el, már várom nagyon, jó érzés, amikor a természettel együtt az emberek is megújulnak, tele lelkesedéssel és szeretettel vágnak bele a mindennapokba.

A tél a kirándulási kedvünket is megrekesztette kicsit, jobban esik a nagy hidegben megnézni egy részt a kedvenc sorozatodból, paplan alá bújva, kakaót majszolva, nem tagadom, de várom, hogy újra menjünk. Tudom, a tél a téli sportokra való, Esra és Gökhan el is mentek egyszer síelni, de én nem bánom, hogy nem, talán jövőre.

Viszont így kicsi időt otthon is tudtam tölteni, anyukámék örömére, illetve egy jó barátomnak hála Belgiumba is ellátogathattam. Ez persze megint egy újabb kihívást eredményezett, ugyanis soha nem repültem még életemben egyedül, amúgy is csak egyszer ezelőtt. Amennyire izgultam pont annyira volt túl egyszerű az egész, de most már legalább ezt is tudom. Két történetet mégis meg kell említsek az utazással kapcsolatban, az egyik, hogy odaúton Budapesten a reptéren találkoztam egy spanyol önkéntessel, akit Bukarestből ismerek. Nagyon pici a világ! Visszafelé úton pedig online stoppal jöttem a reptérről Udvarhelyre, ahol az a szerencse ért, hogy akikkel utaztam a reptérről, ők is pont egy repülővel jöttek velem Brüsszelből. Belgiumról annyit, hogy csodaszép, pont ahogy elképzeli az ember a csatornákkal, az egyforma kis házikókkal és egy csomó vidám bicikliző emberrel. Szerencsére nagyon jó társaságban tölthettem az időt, és olyan boldog vagyok, hogy napról napra realizálódik bennem az a tény, hogy nyitottabb vagyok, mint valaha és tényleg szeretek új helyeket, embereket és szituációkat megismerni, mégha minden nem is megy egyből gördülékenyen. Sokat segített ebben, hogy szerencsére rákényeszerültem az angol nyelv minden napi használatára. Úgy érzem fejlődtem és azt is, hogy ez elindított azon az úton, hogy tényleg fejlődni is szeretnék, és ami az idegen nyelveket illeti belefogtam ismét a román nyelv szépségeinek elsajátításába. Szerencsémre nagyon jó tanárnőt és csoporttársakat kaptam, így a kezdeti nehézségek ellenére is motiváltnak érezem magam.

Hogy mit hoz a következő 5 (sajnos már csak 5) hónap azt kíváncsian várom.

Szeptember elején lezajlottak az első találkozások a napközik igazgatónőivel és pedagógusaival. Nagyon megnyugtató volt számomra, hogy ilyen nagy örömmel és lelkesedéssel fogadtak bennünket. Igazán kíváncsiak ránk és minden segítséget megkapunk ahhoz, hogy együtt tudjunk tanulni a kisgyerekekkel. A szeptember első hetei még nem zajlottak oktatással, hiszen a gyerekeknek is szokniuk kellett az új vagy a nyári vakáció miatt rég nem látott óvodát.

Így lehetőségünk nyílt egy kis kirándulásra. Rengeteg ötletet kaptunk, hogy miket lenne érdemes megnézi szerte az országban, így nem volt könnyű dolgunk eldönteni, hogy merre is vegyük az utunkat. Ilyenkor is hálás voltam, hogy van csapatunkban egy fiú, ő egészen máshogy, sokkal egyszerűbben gondolja át a dolgokat, ami sokszor megkönnyíti döntéseinket. Az utazásunk a következőképp alakult: Székelyudvarhely – Segesvár – Nagyszeben – Transzfogaras – Craiova – Törcsvár – Brassó – Székelyudvarhely.

Utunk minden állomása lélegzetelállító volt. Az utazás maga pedig hatalmas élmény. Mivel hosszasan nem szervezkedtünk előtte minden percünk kiszámíthatatlan volt és ez nagy szabadságot adott ahhoz, hogy bármikor bármiről dönthessünk. Hogy éppen mit akarunk megnézni, hol akarunk több időt tölteni, illetve az is, hogy aznap hol alszunk. És minden kérdésben, közösen, csapatként hoztunk döntést. Az első éjszakánkat egy nevenincs kis helyen töltöttük Nagyszeben belvárosának közelében. Nagy szerencsénk volt vele, hiszen akkor jutott csak eszünkbe, hogy nincs hol aludjunk, amikor átléptük a város határát. Ezután a Transzfogarason át mentünk Craiova-ba. Craiova igazából a fő célpontunkká vált, hiszen Bukarestben szerzett új barátaink nagy része ott tölti az önkéntességét. A város nem vált a szívünk csücskévé, de az emberek annál inkább. Azok az emberek, akik egy hét ismeretség után befogadtak bennünket otthonukba és a legnagyobb szeretetüket adva láttak bennünket vendégül nem csak egy, hanem két éjszakán át. Nagyon nagy élmény volt viszont látni őket, és érezni azt, hogy ilyen rövid idő után is ilyen közvetlen kapcsolatok alakulhatnak ki. Még ha ez csak erre a rövid időre tart, amíg itt vagyunk Romániában.

„egy hét ismeretség után befogadtak bennünket otthonukba és a legnagyobb szeretetüket adva láttak bennünket vendégül”

Craiova után Törcsvárra indultunk. Az út során megálltunk pihenni, ahol egy nagyon aranyos román nénike árult. Egy szót sem értett abból, amit mondunk, s mi is keveset, de maradandó élmény lett számunkra, amit a kérésére készített szelfivel meg is örökítettünk. Fáradtan érkeztünk meg úticélunkhoz, ahol sátrazni akartunk, de nagy meglepetésünk drágább volt a kemping, mint egy hostel foglalása. És tanultunk egy fontos tételmondatot még Bukarestben „Eu sunt voluntar, nu am bani”. Így úgy döntöttünk, hogy Brassóba megyünk és ott benézünk egy couchsurfing találkozóra, hátha kapunk szállást valahol. Hát szállást nem, de új barátokat ismét találtunk. Miután másnap megnéztük Brassó városát hazaindultunk. Amilyen jó volt az út, pont olyan jó volt hazaérni is, kicsi szeretett városunkba. Akármerre is visz az utad, jó, ha van egy otthon, ahova visszatérhetsz.

Hazaérkezésünk után fogtunk neki igazán a következő egy év munkájának. Az így szerzett tapasztalatokról még később fogok beszámolni. De egyelőre csak annyit tudok mondani, hogy minden percét nagyon élvezzük. Kezdetben nehéz volt elképzelni számomra, hogy hogyan fognak zajlani ezek a foglalkozások, hiszen a törökök nem tudnak magyarul, s még ennyi gyerekkel egyszerre sosem volt tapasztalatom. De minden köszönetem megilleti a pedagógusokat, hiszen segítségükkel meglepően könnyen zajlik minden, és a gyermeket is, nagyon ügyesek figyelmesek és könnyen tanulnak, az a szeretet pedig, amit kapunk tőlük szinte felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan. Sokan mondják, hogy gyerekekkel lenni igazán jó, így örökre fiatal marad az ember. És ez így is van.

   Én érkeztem elsőként a csapatból. Már az út elég élménydúsra sikerült, mivel úgy döntöttem egyedül vágok neki az útnak autóval, ezelőtt még ilyen hosszan sosem vezettem, persze a telefonom lemerült, autóstöltőm nem volt, a benzinkúton csak románul beszéltek és természetesen az eső is elkezdett szakadni. Nem is ragoznám tovább, de hát tudjuk minden kezdet nehéz. De csak ideértem, s rájöttem, hogy igen, megkezdtem a saját tanulásomat és a kicsi dolgokra is büszkének kell lenni, ha megtudod csinálni. Igazából minden meg lehet oldani, csak akarni kell. Szóval mint mondtam én voltam az első, aki megérkezett. A lakás nagyon szép és kellemes volt a környék, de üres, nagyon üres. Aztán ahogy egyre többen lettünk megtelt élettel és mára már az otthonunkká vált. Persze izgalmas volt várni, hogy milyenek lesznek a többiek. Zsuzsival egyszer találkozunk ezelőtt, mivel egy küldőszervezettől jöttünk, de az persze nem volt elég arra, hogy megismerjük egymást. Esrával és Gökhannal pedig egyáltalán nem ismertük egymást. És ahogy ez lenni szokott sok kérdés felmerült bennünk, hogy milyenek is lesznek, csak egy egészen más kultúrából jönnek, más szokásokkal. Én személy szerint kicsit tartottam

 „a közös élmények azok, amik igazán megerősítik az emberi kapcsolatokat”

az angol beszédtől is, mert hiába tanultam és tudok sok mindent, az egészen más attól, mint ahogy az életben használod az idegen nyelvet. Erre csak annyit mondok, hogy aggodalomra semmi ok! Egy titok van, amit talán elárulhatok, merni kell beszélni! Na de visszakanyarodva minden elvárásomat felülmúlták az emberek. Mindenki más személyiség, aktív és lendületes fiatal és nem csak a munkában, hanem a szórakozásban is hamar megtaláltuk a közös hangot.

A várost is nagyon megszerettem, kisváros ugyan, de tele van élettel. Korábban csak látogatóban jártam itt és akkor is tetszett, szép kis városkának tűnt, de ennyi. Igazából csak úgy tudsz megismerni egy helyet, ha benne élsz és mondhatom talán mindannyiunk nevében, hogy nagyon szerencsések vagyunk, hogy pont itt, ebben a városban kaphattuk meg új otthonunkat.

Azt, hogy ilyen hamar otthon érezhetem magam, nagyon nagyban köszönhetem azoknak, akikkel együtt dolgozunk az irodában, hiszen az első pillanattól rendelkezésünkre állnak mindig és mindenben. Lehet szó bármiről és bármikor, ha szükségünk van bármire, ha utazást tervezünk vagy akár csak meg akarunk inni egy sört este. Azon túl, hogy egy fiatal és lendületes csapat részei lehetünk, új barátokra is tehettünk szert. A csapatmunka legfontosabb eleme pedig a csapat. Ezért szeptember elején szerveztek számunkra egy csapat-összerázó hétvégét, Parajdon, ahol megnéztük a bányát és fürödtünk is egyet, de persze nem maradhatott el az esti sütögetés sem. Ezek a közös élmények azok, amik igazán megerősítik az emberi kapcsolatokat. Nagyon élveztük attól függetlenül is, hogy elég fáradtan érkeztünk erre a hétvégére.

Előtte ugyanis egy hetet Bukarestben töltöttünk. A program részeként kötelező egy úgynevezett On Arrival Training. Mielőtt elindultunk be kell vallanom voltak fenntartásaim. Hát nagyon pozitív csalódás volt, azt kell, hogy mondjam. Pont azok a dolgok váltak az esemény előnyére, amik előtte elrettentettek. Először is találkozhattunk sok új emberrel, akik szintén Romániát választották projektjük országaként. Ez valójában egy nagyon gyakori kérdés volt, mielőtt eljöttem otthonról, no nem a barátaim körében, nekik egyértelmű volt, hogy mennyire szeretem Erdélyt. De másokban felmerül gyakran a kérdés vajon miért Románia, miért nem mész inkább nyugatra. Igazából nincs is erre jó válasz szerintem, csak gyere el és meglátod. Másrészt amellett, hogy új barátokra tettünk szert, a mi kis családunk is közelebb került egymáshoz. A tréning alatt pedig nem csak a programról, kultúrákról és más emberekről tanulhattunk sokat, hanem saját érzéseinkről és személyiségünkről is. Én legalábbis úgy érzem sok „miért?” kérdésre kaptam választ és még több kérdés merült fel bennem, amiből megint csak tanulhatok. Igazából ez az egy év, amikor kizökkensz a saját komfortzónádból és belezökkensz egy másikba, ami szintén a tiéd lesz, sok mindent megvilágít számodra. Harmadrészt pedig Bukarest is új megvilágításba került azzal, hogy jó társaságban rengeteg új élményt szereztünk. A Bukarestbe való utazás során szembesülhettünk az itteni vasúti közlekedés csodáival is, ami külön élmény volt. Minthogy milyen hajnal 2-kor várni a vonatot egy kihalt vasúti állomáson, ahol még pad sincs és a vonat persze késik, vagy hogy igen, a vonat indulása előtt már biztos nem kapsz jegyet, de mégis haza tudsz jutni vele. De öröm az ürömben, hogy létezik az emberi jóság és két számunkra ismeretlen ember is, kérés nélkül segített rajtunk, mikor látták kétségbeesésünket.

Az első közös „munkánk” egy angoltábor volt, amit Székelyvarságban szerveztünk meg. Illetve mi csak segítettünk, amiben tudtunk, hisz még alig érkeztünk akkor meg. A tábor középiskolásoknak szólt, így megismerkedhettünk a helyi fiatalság egy részével is, akik nagyon ügyesek és nyitottak voltak. A tábor szervezése együtt zajlott a Székelykeresztúron működő ATA egyesülettel, ahonnan szintén érkeztek önkéntesek a táborba. Az első hónapunk közepén érdekes volt látni azt, hogy mennyire összeszokott az a csapat úgy munkában, mint barátokként félév alatt. S pláne érdekes erre visszagondolni így a második hónapunk végén. Látni mennyit változnak az emberi kapcsolatok az idő múlásával és az élmények gyarapodásával.

Sziasztok!

Merci vagyok Magyarországról. Balatonfüredről érkeztem július végén Székelyudvarhelyre. Ezt a blogot azért kezdtük el vezetni, hogy kicsit belelássatok ti is abba, hogy mi történik velünk az elkövetkezendő egy évben. A programban három másik önkéntessel dolgozom együtt. Zsuzsi szintén Magyarországról érkezett, másik két önkéntesünk pedig Törökországból, Esra és Gökhan.

Hogy ki is vagyok én és miért jöttem ide…

Tehát Ugrósdy Mercédesz a becsületes nevem és Balatonfüreden nőttem fel. Az utóbbi években Budapesten és Gödöllőn éltem az egyetem miatt. Idén tavasszal végeztem Gödöllőn a Szent István Egyetemen a mesterképzéssel, mint mezgazdasági biotechnológus. Az egyetemi éveim alatt többször jártam kint Csíkszeredában, mint Makovecz ösztöndíjas hallgató. Ez idő alatt nagyon megszerettem a környéket és az embereket. Ezért is döntöttem úgy, hogy szeretnék visszajönni errefelé. És most az egyetem végeztével, még a munkába állás előtt gondoltam kipróbálok valami újat és eljövök Székelyudvarhelyre, mint EVS önkéntes.

Hogyan is kerültem ide…

Az Erasmus + program keretein belül működő EVS révén fogjuk a következő 1 évet Székelyudvarhelyen tölteni.

Az önkéntes szolgálat nem csak azért jó, mert másokon segíthetsz, hanem mert te magad is fejlődhetsz. Erről tanúsítványt is kapsz a program végén, ez az úgy nevezett Youthpass akár a munkaerőpiacon is hasznodra lehet.

Ha kíváncsi vagy milyen lehetőségeid vannak, itt körül nézhetsz. Én személy szerint (jobban mondva, egy barátom találta a programot és azt mondta „Merci ezt pont neked találták ki”) egy facebook csoportban találtam ezt a programot. Ehhez csak annyi személyes megjegyzést fűznék hozzá, hogy mindig járjatok nyitott szemmel, mert a világ tele van lehetőségekkel.

Kikkel fogok együtt dolgozni…

Mint említettem, három másik fiatal is részt vesz a programban, Zsuzsi, Esra és Gökhan, akikkel nem csak együtt dolgozunk, hanem együtt is élünk.

Mind a négyen az Udvarhelyi Fiatal Fórumhoz (UFF), mint fogadószervezethez érkeztünk az önkéntes szolgálatra.

A küldő szervezetem pedig a gödi székhelyű Fiatalok a vidékért egyesület (Five).

Mit is fogunk itt csinálni…

A projekt témája kreatív angol oktatás napköziseknek és kisiskolásoknak. A projekt időtartama 1 év (2018. augusztus 1. – 2019. július 31.) Az év első felében napközikbe járunk foglalkozásokat tartani, partnerintézményeink a Zsibongó, a Kipi-kopi, a Ficánka és a Villanytelepi napközik lesznek.

Emellett tervezünk (nemcsak) középiskolások számára angol nyelvű társalgási klubot indítani.